A hagyományos, normatív nyelvművelői álláspont szerint a „Szia” után mindig vessző kell. A szabály logikus, következetes, jól tanítható: a „Szia” egy köszönési forma, a nevet pedig vesszővel választjuk el. A gond ott kezdődik, amikor ezt a szabályt minden nyelvi helyzetre kivétel nélkül alkalmazni próbáljuk, figyelmen kívül hagyva a nyelvhasználat változásait és a szövegben betöltött pragmatikai funkciót.
A nyelv nem statikus: a nyelvi változások és a funkcióváltások figyelmen kívül hagyása nem hagyományőrző normakövetés, hanem a leíró szempont háttérbe szorulása.
A helyesírás nem vákuumban működik
A normatív nyelvművelés egyik legnagyobb gyengesége nem a szigorúsága, hanem az, hogy gyakran nem vesz tudomást a pragmatikai különbségekről. Pedig a nyelvtudomány alapelvként kezeli, hogy a nyelvi elemek viselkedését nem pusztán a lexikai besorolásuk, hanem a szövegben betöltött szerepük határozza meg. A funkcionális nyelvészet és a pragmatika – ideértve a beszédaktus-elméleteket és a diskurzuselemzést – éppen arra mutat rá, hogy ugyanaz a szó különböző kommunikációs helyzetekben eltérően működhet. A „Szia” esetében ez különösen jól megfigyelhető: két funkció, kétféle viselkedés.
Köszönés
A „Szia” köszönéskor önálló diskurzuselem. Ebben a funkcióban a nevet vesszővel választjuk el: „Szia, Mária, hogy vagy?”
Megszólítás
A „Szia” nemcsak önálló köszönésként, hanem egyre gyakrabban megszólító formulaként is megjelenik a mindennapi írásgyakorlatban – e-mailekben, üzenetekben, kommentekben. Pontosan abban a pozícióban, ahol korábban a „Kedves” állt: „Kedves Jani! Drága Irma! Szia Pityu!”
Ebben a használatban a „Szia” nem különálló köszönő beszédaktus, hanem a névvel együtt alkot szerkezeti egységet. Funkcionálisan ugyanazt a szerepet tölti be, mint a „Kedves” vagy a „Drága”: megszólít, kommunikációs keretet jelöl. Ebből következik, hogy ebben a pozícióban a vessző alkalmazása nem funkcionális szükségszerűség. Nem szabályszegésről van tehát szó, hanem funkcionális különbségtételről.
Nem minden mindegy – de nem is minden merev
Fontos hangsúlyozni: a funkcionális szemlélet nem relativizál mindent, és nem állítja, hogy „bármi jó”. Nem számolja fel a normákat, hanem értelmezi őket. Azt az elvet követi, hogy előbb azt kell megértenünk, mit csinál egy nyelvi elem a szövegben, és csak ezt követően dönthetünk arról, miként jelöljük írásban.
Érthető az aggodalom – de a nyelv él
Érthető a hagyományos nyelvművelői aggodalom: a szabályosság biztonságot ad, kapaszkodót jelent. Csakhogy a nyelv nem vitrinben őrzött tárgy, hanem használt eszköz. A helyesírás normatív rendszer: szabályokat rögzít, nem szavazás kérdése, és nem minden nyelvhasználati divatot kell követnie. A helyesírási szabályzat azonban nem szabályoz külön minden pragmatikai helyzetet; sok esetben az általános megszólítási elvek alkalmazására bízza a döntést.
A „Szia” lexikailag köszönés, és ez a besorolás releváns. A lexikai jelentés azonban nem azonos a szövegben betöltött funkcióval. A magyar nyelvben számos olyan elem létezik, amely funkcióváltáson megy keresztül, és ennek megfelelően eltérően viselkedik írásban is. A „Szia” ebbe a körbe illeszkedik.
A helyesírás tehát nem működhet a szöveghelyzet figyelembevétele nélkül. A „Szia” hol köszön, hol megszólít. Amikor köszön, vessző jár utána. Amikor megszólít, a névvel együtt alkot egységet. A nyelv nem attól marad élő, hogy minden változást elutasítunk, hanem attól, hogy képesek vagyunk különbséget tenni.